Pár évvel ezelőtt kíváncsiságból elvégeztem egy utaztatói tanfolyamot. Azóta nem foglalkoztam a dologgal, de idén először utaztattam' valakit, így újra előtérbe került nálam a téma.
El is határoztam, hogy leírom a saját élményemet, és közben egy olyan részlet került előtérbe nálam, amivel eddig igazából nem is törődtem, másra figyeltem.
Az egyéni tudatról eddig azt gondoltam, hogy rögvest megszűnik, ahogy az ember meghal, életbe visszahozhatatlan állapotba kerül és a teste működésképtelenné válik. Persze olvastam én mindenfélét a halál utáni folytatásról, létezési formákról, de őszintén szólva az volt a bizonytalan véleményem, hogy ha van is olyan, annak a személyes jellege a biológiai halál beálltakor azonnal teljesen feloldódik, annak már semmi köze nem lesz a kis kohuteklujzácskához, az már nem Én leszek.
Mikor testen kívüli élményekről olvastam eddig, akkor nagyon nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy pl. hogy láthatja magát valaki felülről? Mivel tudja látni magát??? Itt el is akadtam, mert ha ez igaz, akkor nincs szükségünk a testünkre ahhoz, hogy észleljünk?
Na ebben az utaztatós kalandomban azt tapasztaltam, hogy nincs. Még a halott testre sincs hozzá szükség, hogy esetleg még valami be nem bizonyított agytörzsi működés vagy bármi, mert aki tűzhalálban halt meg, és alig maradt belőle valami felismerhető, az is ugyanúgy látta magát.
Úgy tűnik, hogy ez az éntudat szétesés ez később történik meg, mint eddig hittem. Még az után is van saját’ tudata a halottnak, hogy az agya már leállt, és nincs élő teste, amivel észlelhetne. Hiszen nem csak pár perccel a haláluk utánról van még saját’ emlékük, hanem akár napokkal későbbről is. Általában a temetésüket még látják’ felülről, még sajnálják a hozzátartozóikat, rossz nekik látni a fájdalmukat, hogy siratják őt.
Tehát akár igaz lehet a tibeti felfogás is, ki tudja? Minden esetre segítségként olvassuk fel a halotti szertartás szövegét a haldoklónak, vagy legalább minél hamarabb utána.
Ezt ugyan eddig is megtettem, de inkább ártani nem árt alapon. Hm. Hát akkor lehet, hogy mégis segítettem vele és nem csak nekem okozott kis megkönnyebbülést? Talán figyelt rám, még ha nem is voltam a teste mellett. Vagy amíg az a tudat személyes marad, és nem oldódik fel, addig nem is tud eltávolodni a testtől? És egyáltalán! Mik derülnek még ki? Én már azon is csodálkoztam huszon éve, mikor bebizonyosodott számomra, hogy az akupunktúra működik, és az még csak a kezdet volt.
Saját’ halál utáni tapasztalatom ugye nincs, de arról van, hogy létezik egy közös tudat, valamiféle egység, amivel különböző mélységekben néha sikerül összekapcsolódnom, és amiből képes vagyok olyan információt lehívni, amiről amúgy gőzöm sem lenne. Minden leélt élet emléke is ott van a kollektívben, csak le kell kérni őket.
Eddig mikor az utaztatásom boncolgattam, mindig inkább az foglalkoztatott, hogy megtaláljam a kapcsot a felidézett élet és az én mostani életem között. Igen, mert azt az életet -és akkor már az összes eddigi életet is- csak akkor nevezném az enyémnek, ha az én fogalmát már inkább az Egység fogalmával helyettesítem, de én az én fogalmát az egós világom szerint használom, a mostani beszűkült tudatállapotom szerinti magamat értem rajta. Világos, ugye? :)
De bizony akárhogy kutakodtam, semmi összefüggést nem találtam a favágó és köztem…igaz volt három ember, akik mindkettőnk életében közel álltak-nak hozzánk, de ezzel sem jutottam sehova, nem döbbentett rá semmire, nem volt aha’-élményem.
Ezért azt ötöltem ki, hogy ami az utaztatás előtt leginkább foglalkoztat bennünket, ami a közelmúltunkban a legerősebb érzelmi hatást váltotta ki belőlünk, az lesz a kapocs azzal a már befejezett élettel. (bár ha minden egy? és ha tényleg nincs idő? akkor milyen már egy másik’, befejezett’ életről beszélek? naon húzós téma )
Tehát... hogy is volt...
Az elején jól ment minden, mint a karikacsapás, de mikor már illett volna belecsöppennem egy elmúlt életbe, hát az nem ment az istennek sem... ez a fránya keresztény kultúra hogy belém itatta már ezt a szót, pedig bármit szívesebben használok helyette, pl. egység, kollektív tudat, közös tudat, lét, stb. na mindegy…
tehát egyre feszültebben tűrtem a nógatást, hogy na érkeznék már meg végre, és hogy mit érzek a lábam alatt, de nem, nem és nem... semmi nem ugrott be magától... gondoltam magamban, na okés, nekem ez sem megy elsőre, az esettanulmány is csak hatodikra sikerült… de már ne legyen nagy blamázs, majd mondok valamit... mivel pár nappal azelőtt voltunk az Alpokban síelni, és azt én nagyon de nagyon imádom, hát rávágtam, hogy na mi van a lábam alatt?
Hát HÓ!
És milyen érdekes, ezt úgy mondtam, szinte dühből, hogy nesze neked utaztatás, akkor majd Én mondok valamit, ha nem megy magától... és ahogy kimondtam, és lenéztem a lábamra, hát látom hogy tényleg hóban állok, valami barnás csizmaszerű bocskorféleségben, és tudtam, hogy egy erős, felnőtt férfi vagyok... picinykét meglepődtem, mert nem szívesen cserélnék nemet, olyan jó nőnek lenni, most meg pasi vagyok, na mindegy…
egy havas, meredek hegyoldalban álltam, ritkás fenyőfák közt.. elindultam lefele, és itt jött egy fura érzés, hogy én nem tudok így járni... akkor meg olyan oldalazva, nagyon rutinosan és könnyedén és egyenletesen huppogtam lefele, éreztem a zökkenéseket, és éreztem a combomban az izmokat...
közben az is fura volt, hogy ezzel egy időben jelen volt a saját tudatom is, mert hallottam az utaztatót, a szobában a zajokat, és még csodálkozni is volt lehetőségem, hogy jééé, hogy tudok lemenni a hegyről, kicsit avatáros érzés volt, mint mikor a béna lábú a kék testével újra rohanni tudott… jó volt ilyen biztonságosan, bénázás nélkül, nagyon gyorsan haladni lefelé….és megkönnyebbülést is éreztem, hogy nahát, már nem azért vagyok ideges, hogy befuccsoltam, hanem azon izgulok, hogy ez tényleg működik...
sokat szoktam képzelettel játszani, (agykontroll-technikák, stb.) és nagyon jól tudom, hogy milyen az, amikor valamit elképzelek, gondolok, és utána alakul ki a hozzá tartozó érzés, hangulat... itt meg tökéletesen egyszerre jelentkeztek a képek, érzések, hangulatok... és nem olyan volt, mint egy belső mozizás, amit én irányítok, hanem mint egy emlékkép, csak úgy irányítás nélkül jött… és hiába akartam kiélesíteni a részleteket, nem tudtam olyat meglátni amire kíváncsi lettem volna… így voltam az esettanulmánynál is, beugrott egy kép, és nem tudtam tovább élesíteni, részleteibe menni…
tehát huppogtam lefelé… nappal volt, szikrázott a hó, éles hideg volt, és egyszer csak a ritkás fák között a hóban, balra lefele megláttam egy fekete kupacot... csak egy halmot, semmi részletet nem láttam, de egy erős rossz érzés lett bennem, tudtam, hogy megvan, megtaláltam egy férfi ismerősöm, aki eltűnt egy ideje, ott fekszik holtan... nem tudom ki lehetett…
a következő kép az volt, hogy huppogok tovább le a völgybe és már látom a kis falut... elszórva kis sötét színű faházak álltak, az egyikbe bementem..
nem az én otthonom volt, csak a rossz hírt kellett hoznom, hogy megtaláltam... erősen nyomasztó érzés volt ez is…
a háznak nagyon pici ablaka volt, egy alacsony kemence-kandalló szerűségben tűz égett, ami előtt a földön két gyerek játszott, olyan 3-5 évesek lehettek, hallottam a hangjukat, nevetgéltek, és szőkés hajukon olyan szép volt a tűz fénye, úgy megvilágította őket hátulról, olyan meleg vöröses fénybe vonta őket... ezt nagyon jó volt látni... olyan megnyugtató volt, vagy mi...
én közben egy asztalnál ültem, egy durva fa asztalnál a sarokban, és az ablak előtt balra tőlem egy fiatal, magas, nyugodt nő állt, világos barna haja, kékes szeme, kerek arca, kifejezetten kellemes látvány volt, ő volt a gyerekek anyja...
akit megtaláltam neki lehetett vagy a férje, vagy a bátyja, nem vagyok képben, de az biztos, hogy az egyetlen támasza volt, egy nagyon fontos személy az életében... hiába akartam többet megtudni, nem kaptam róla infót... a nő egy tálat törölgetett, és közben kérdő szemmel rám nézett… az egész utaztatás alatt nem volt párbeszéd, sőt semmilyen beszéd, csak képek és erős érzések…
a gyerekek hangját ugyan hallottam, miközben játszottak, de csak olyan háttérzajként, nem váltak ki belőle szavak, tehát a nyelvet sem tudom…
nem tudom, hogy mondtam-e neki, vagy csak kiolvasta a szememből, de láttam, hogy a kérdő szeme hirtelen megváltozott, nagyon elkomolyodott, és elakadt a kezében a rongy...
jó volt látni, hogy nem omlik össze, nem kezd zokogni, csak néz komolyan, de olyan súlyosan, hogy abban minden benne volt szavak nélkül is… hát... nagyon fura volt... megint a gyerekekre néztem, olyan jó érzés volt látni őket, hallgatni a nevetgélésük, szép kép volt, olyan meghitt, vigasztaló érzés volt…
a tanfolyamon szó volt róla, hogy felbukkanhatnak ismerősök a mostani életünkből... én nagyon szerettem volna, ha valamelyik gyerekben vagy a fiatal nőben felismerem valamelyik lányomat, de nem, nem sikerült pedig szerettem volna... érdekes volt, mert féltem is nehogy valahogy odacsaljam őket, de nem sikerült… :)
viszont ahogy megláttam a nő arcát, azonnal az egyik lányom nagynénje ugrott be, teljesen az a karakter volt a megszólalásig… egy pillanatra meg is lepődtem, hogy miért pont ő?
a következő kép az volt, hogy fát vágok, meg a következő is…
gondolom a férfi jó sok fát vághatott életében, és közben volt néhány gondolatmentes pillanata, ami mély nyomott hagyott benne….
éreztem a fejsze nyelét, azt a lendületet ahogy én még soha nem vágtam fát életemben, a saját házam mögött volt egy nagy fa halom, egy tuskó... mindig szikrázó napfényben, hideg friss levegőn… nem tehernek éreztem, inkább kifejezetten szerettem, jó volt érezni az erőmet, a hatékonyságom, jól esett…
egy másik jelentőségteljes emlékkép is érkezett...
ekkor már idősebb voltam valamivel, és felfele mentem egy hegyoldalon a hóban, mikor feljebb megláttam egy embercsoportot.. talán hat-nyolc férfi álldogált ott, kezükben puska, és egy elejtett, barnás, nagy testű állat feküdt előttük a hóban, a hó egy részen piros volt a vérétől.... az egyik férfi, aki a bal szélen állt, egy magas, világosbarna hajú, kékesszürke szemű, szikár de erős fiatal férfi volt... mondtam is magamnak, nida! az egyik exem… jól nézett ki, :) férfias, erős állkapcsú…
itt valami csodás érzés öntött el, valami olyasmi, hogy igen, minden a legnagyobb rendben van, valami kibékülés, vagy megbocsájtás, vagy elismerés, nem tudom pontosan de valami nagyon mély, szeretetteli és rendben levős érzés volt…
az a férfi a fiam volt, egymásra néztünk, és akkor öntött el ez a csodás érzés, talán büszkeség is lehetett benne, elégedettség... ilyesmi... jaj, ez nagyon jó volt... szívet melengető érzés volt... ott a fiatal nő házában is volt valami jó, ahogy a gyerekeket néztem, és hallottam a nevetésük, és olyan meleg volt, és békesség, de ott az szomorú és komoly volt…
itt a hegyen csak jó volt, nagyon jó....
a következő kép sokkal később volt, egy asztal mellett ültem otthon…már idősnek éreztem magam, nem voltam beteg vagy ilyesmi, de már nem voltam erőm teljében…. ezt az emlékképet megérezni rémes volt... nagyon nagy nyomás volt rajtam, féltem, meg voltam ijedve, mert tudtam, hogy itt valami nagyon komoly dolog fog történni, lehet, hogy meg is halok... azt hiszem inkább a saját, lujzafélelmem miatt volt ez ilyen rossz érzés, mert nagyon féltem, hogy mit fogok átélni a férfiként… azért gondolom ezt, mert a férfi viselkedése nyugodt volt, nem remegett a keze az asztalon, nem volt egyetlen apró gesztusa sem, amiből idegesség áradt volna… abból gondolom, hogy itt nem az ő érzéseit éreztem, mert nem volt összhang... valószínű most is a rutintalanságom kavart így be, de a lényeg, hogy ez elég horrorisztikus volt, nagyon felkavart…
a saját házamban voltam este, a kicsi ablak mögött csak feketeség volt, bent viszont égett a tűz, és előtte térdelt egy gömbölyded, sokszoknyás asszony, a feleségem... a szoknyája szürkés volt, és valami sötétebb mellényféle is volt rajta…. a tűzzel foglakozott... én a sarokban ültem egy nagyon durván faragott, sötét fa asztalnál, nem volt rajta terítő, csak egy tál, egy fatányér, fakanál.... a falak szintén nagyon sötét, széles, vastag deszkákból voltak, nagyon rusztikus volt minden, mellettem balra volt egy ajtó, ami a szabadba vezetett.. itt nagyon éles képek maradtak meg, a feleségemről, az asztalon pihenő jobb kezemről… nagy erős csontozatú, eres öklöm volt... tudtam, hogy két férfi van kint, és nekem ki kell mennem, tudtam, hogy ezek rossz szándékúak, hogy már nem vagyok olyan erős és gyors, hogy győzetnék felettük, de mégis csak egy határozott érzés volt bennem, hogy kimegyek, és legyen aminek lennie kell...
ekkor felállt a tűztől a feleségem, megfordult és rám nézett... :) nagyon szerettem őt, olyan kedves arca volt, olyan jóságos nagy barna szemekkel, de nagyon ijedt volt szegény... nagyon meg volt ijedve... őt ahogy megláttam, rögtön a Nagyanyó jutott az eszembe, az egyik gyermekem nagymamája, ugyan az a kedves, idős arc.... csak nem volt rajta szemüveg... ezen is jól meglepődtem egy pillanatra…
de már álltam is fel, az ajtó mellett a falon lógott a puskám, nagyon ismerős, jól eső érzéssel simult a markomba, ahogy határozottan megfogtam, és közben a bal kezemmel már nyitottam is az ajtót... világossághoz szokott szememmel csak nagy feketeséget láttam, és valami szörnyű erős érzés volt... ezzel a rám törő érzéssel nem tudtam mit kezdeni, mint Lujza sírni kezdtem, és eltakartam az arcom, és rémes volt... az utaztatóm hangjára kezdtem megnyugodni... és egyszer csak már tényleg nyugodt voltam, úgy kisimultam, megkönnyebbültem… már jó volt... ekkor láttam meg önmagam, ahogy fekszem a szoba padlóján, a nyitott ajtó előtt... a jobb oldalamon feküdtem, és egy tócsa nőtt a mellem körül... a feleségemen kívül senki nem volt ott, ő ott térdelt mellette, fogta a vállam és sírt szegény...
(na ez a ragozás nem direkt volt, a visszaolvasásnál vettem csak észre, J de legalább hűen tükrözi, hogy mennyire belülről éltem meg azokat az emlékeket)
ekkor láttam meg, hogy milyen is voltam, volt az a férfi, akinek lehívtam a kollektívból az emlékeit... a tűz fénye a feje felől világította meg, erős állkapcsú, borostás, szikár férfi voltunk, barnás hajú, barnás durva ruhában... azt hiszem baltát vágtak a mellébe... egy feketén csillogó tócsa nőtt a melle alól... ekkor már semmi kezelhetetlen érzés nem volt bennem, az előző rémséghez képest inkább olyan nyugodt szemlélődés volt bennem... azért sajnáltam a feleségem, a Nagyanyó szerű asszonyt, szomorú voltam hogy egyedül maradt és sír... azután még láttam magam már nappal, egy fahordágyféleségre fektetve, amit férfiak vittek a vállukon a sötét falu kis házak között...
hát ennyi... most is, miközben leírtam, és közben felidéztem ezt az élményt, egészen a hatása alá kerültem, de akkor különösen örültem, hogy visszatértem a saját életembe, abba a szobába, a többi társam közé, eléggé megviselt ez a dolog, nem is volt kedvem még egy élet emlékeit lehívni, nekem elég egy napra egy halálélmény, sőt.. még cseppecskét sokalltam is...
még egy érdekesség, hogy amikor én megfulladtam, akkor volt halál közeli élményem, a filmlepergetős, kb. egy-két éves koromnál tartottam, (visszafele pereg) mikor a medence mellett magamhoz tértem egy bazi nagy fejgörccsel…
és lám ő meg felülről látta magát… legalább már ezt is tudom, hogy milyen..
ez haláli, :) szó szerint is… jó, higgyetek amit akartok, én őszintén leírtam, ami történt velem, na de hogy minimum egy nappal a halála után, még képet kapjon arról, hogy őt viszik…ettől most egy cseppet besokalltam, ez valahogy most csapott fejbe igazán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése